Sacred Desert A sivatagi zene oázisa

Tegnap este a németországi Osnabrückben, a Bastard Club-ban megkezdődött a Garcia Plays Kyuss-sorozat, s ma már jönnek is a (nem túl jó minőségű, ami a hangot illeti, és nem túl közeli vagy változatos, ami a képet, de hát mégiscsak:) videók. Elsőként a Demoncleaner-t és a Green Machine-t találtam, azóta jött még egy rakás. Hogy lássuk, mire számíthatunk - bár ebből nem látjuk, de azért mégsem hagyhatom ki.

 Snailface II. (42 min., Wordclock Records, 2010)

A Bay Area színtér a ’80-as-’90-es években a trash (és a speed) legfontosabb központjának számított, olyan bandákkal, mint az Exodus, a Testament, a Death Angel, vagy persze az innen (is) kinőtt Metallica – nekem ma is ez jut eszembe főképp, ha a nevet hallom, pedig a Nyugat Párizsában, mint e színtér központi városában, természetesen mindenféle más is megterem. Például a zseniközeli Wooden Shjips vagy a Snailface-ék, akik különben ugye, tudja mindenki jól, a Kowloon Walled City-ék tulajdonképpen, s akik az ügyeletes jóarcok nálam mostanában, hogy március 11-én feltették az új albumuk a netre.

 Nebula: The Dagger. (A Heavy Psych albumról)

Későbbre tartogattam, de most, hogy március közepén, úgy tűnik, véget vetettek a történetnek, lemondták a turné hátralévő részét, és közelebbről meg nem határozott okok miatt, de a pletykák szerint a ritmusszekció drogügyletei okán, feloszlottak, vagy legalábbis szétmentek, Eddie bátyó elbocsátotta a line-upot, Tom Davies bőgőst és a februárban bekerült Jimmy Sweet dobost, mégiscsak előbbre kell hoznom a Nebuláról szóló posztot. Írhatnék akár pályaösszefoglalót is, de az már nagyon temetésszagú lenne, én meg mégiscsak bízom benne, hogy Eddie Glass nem adja fel, hiszen hát a többiek jöttek-mentek mellette (jó, persze, Tom Davies hat vagy hét éve ott van, de mégsem az elejétől, ha jól számolom, a harmadik bőgős) – minek ezért tök új csapatot csinálni? Well, a weboldaluk már nem működik...

A Supershine-t a hatalmas hippi-doom istenség, a Trouble főmágusa, Bruce Franklin hozta össze az anyabanda hosszú és szomorú üresjárata idején egy másik nagy illinois-i legendával, a látszólag gyökeresen más zenei világból való King’s X frontember-bőgősével, a fekete Doug Pinnickkel. Mellettük több kiváló zenész működött közre az anyag elkészítésében mind a Trouble, mind a King’s X tagjai közül: a dobokat Jerry Gaskill (King’s X) valamint a Trouble alapító-, majd a bandából többször kiszálló, egy ideig a pletykák szerint a papi hivatást is fontolgató (valójában azonban inkább a filmzenék felé forduló), de a „szünet” előtti utolsó (majd aztán -utáni első) felállásba mégiscsak visszatért ütőse, Jeff Olson, míg Ty Tabor (a King’s X gitárosa) a keverési munkálatokban segédkezett. A dalokat egy kivételével közösen jegyzi Franklin és Pinnick, a produceri munkát is ketten megosztva végezték. Így aztán kézenfekvő gondolat, amit magukról kicsit viccesen meséltek, hogy a két alapbanda stílusát keverik – mert bármennyire fura is belegondolni, végülis hát mégis ez történt. Vagy valami ilyesmi. Ugyanis a nóták egyik felében az erőteljesen hatalmas, vastag Trouble-riffek Doug énekstílusával egészen másféle karakterisztikát kaptak, noha hangszerelés, nótaszerkezetek, sound vagy tempó terén sem tértek el a chicagói ötösfogat jellegzetes világától valami nagyon – másik felében viszont Doug érezhetően könnyedebb témái dörrennek meg a flying V zakatoló őrlésében, a hatalmas gitáros kezéhez védjegyszerűen tapadó sounddal. Ez a fajta feszültség kétségtelen kapcsolódott mindkét banda irányvonalához valamelyest – érzésem szerint a Troble-éhoz sokkal jobban azért –, termékenynek is mutatkozott, mégis, a reakciók arra utalnak, nem volt könnyű egyik zenekar felől érkezve sem értelmezni ezt a zenét.

 Corrosion Of Conformity: Deliverance (Sony/Columbia, 1994, 54’20”) 

Egyike azon lemezeknek, melyeket a mai harmincas sztónerek betéve fújnak. Meg se kell hallgatniuk, akkor is fel tudják idézni az album majd legtöbb pillanatát. Nem túlzás talán generációs alapélményről beszélni sem esetükben (akarom mondani, esetünkben). A manapság húszas éveik elején jároktól azonban szinte emberöltőnyi távolságban van már a megjelenése – ám biztosra veszem, hogy ami az albumon hallható, úgy a sound mint a nóták tekintetében, ma is aktuális, korszerű southern rock. A C.O.C. legnagyobb kasszasikere lett az anyag, súrolta, talán el is érte a félmilliós példányszámot csak az USA-ban, jelentősége azonnal stílusteremtő horderejűnek tűnt, megjelenése azonban valamelyest mégis megosztotta akkortájt a C.O.C. törzsközönségét, akik azt tudták már az 1991-ben megjelent döbbenetes erejű Blind album után, hogy kedvenceik bármikor képesek zseniális lemezt alkotni, de az mégis meglepte őket, hogy tizenkilencre úgy kér új lapot a csapat, hogy nyerő kártyáit jóformán elvetve, új osztást kér megint.

John Garcia üzent Morongo Valley-beli otthonából (ne ijedjetek meg, nem költözött el a sivatagból - a városka szinte Palm Desert szomszédságában van, ahogy a dal is mondja: The desert home is all he knows / I'll never move on.) myspace-oldalán a közelgő Garcia plays Kyuss turnéval kapcsolatban:

 Sasquatch III. (Smalltown Records, 2010, 56 min.) 

A nagy szőrős hegyi majmok harmadik lemezére sokat kellett várni. Az LA-i trió első két albumával magasra tette a mércét, a harmadikat meg amúgyis vízválasztónak szokás tartani, úgyhogy kétszeresen sem néztek könnyű feladat elé, nyilván rá kellett készülni, s még aztán is meggondolni többször. Talán ezért telhetett el négy év a lovaglós lemez meg e közt. A 2007-ben kiszállt Clayton Charles basszer helyére a chicagoi Jason Casanova érkezett, akinek a debütjére ezen az anyagon aligha lehet panasz, más változás, mondhatni, nem történt. Ugyanazt a sodró, erőteljes és fantáziádus, javarészt középtempós, zúzós, COC-vel fertőzött közveszélyes rock’n’roll-t játszák, amit korábban is. Egy remekül szóló, sűrű, vastag riffekkel megdobott lemezt hoztak össze megint, melyen olyan kirobbanóan nagy, karakteres nóta talán nincsen, mint a The Judge a II.-ről, összhatása azonban erősre sikeredett, nyomot hagy a hallgatójában ezúttal is. Keith Gibbs egyre biztosabban találja meg az orgánumának fekvő énektémákat, a riffjeiről meg még gondolni se lehetett rosszakat ebben az életben, Rick Ferrante pedig az egyik legmegbízhatóbb ütősnek tűnik mostanság a színen. A soundra nem lehet panasz, érezhetően sok munka van benne, bár a korábbi anyagoknak egyáltalán nem vált kárára a nyersebb hangzás. Ez az anyag úgy szól, ahogy az szőröstőkű öreg hard rock bandák lemezéhez illik.

Az igazán nagy lemezeladások nem az ő nevéhez fűződnek a műfajban, ha pedig izmos legendára gondolok, akkor sem ő jut eszembe egyedül – de mindkét esetben a (még) megnevezhető pofák onnan jöttek, ahonnan ő, együtt kezdték. Mégis a legnagyobb pali ebben az egész történetben John Garcia, mert valahogy mindig az énekesek a legnagyobb palik. Ő pedig, ha valami, hát éppen az: énekes. Méghozzá nagyon nagy. Őróla lesz most szó.